A kezdetek
1945 sok szempontból nevezetes év volt. Véget ért a II. világháború, Japánban két hatalmas robbanással megkezdődött az atomkorszak, meghalt Roosevelt és Hitler, a győztes Churchill elvesztette a választást, Jaltában kialakultak a háború utáni világ körvonalai, létrejött az ENSZ és az Arab Liga, Franciaországban hatalomra került De Gaulle, Jugoszláviában pedig Tito, a cionisták megkezdték a harcot Izrael állam megalapításáért, és egy meleg augusztusi napon egy ifjú angol egyetemista a vonaton összebarátkozott egy dús szakállú, középkorú ausztrál üzletemberrel. Ez a találkozás vezetett el a Mensa létrejöttéhez.
Az angol egyetemistát Lancelot Lionel Ware-nek hívták. Eredetileg biológiából szerzett doktorátust Londonban, utána Oxfordban folytatta a tanulmányait, később egy sor képesítést szerzett a természettudományok és a jog területén, és sikeres gyakorló ügyvéd lett belőle. Az ausztrálnak Roland Berrill volt a neve. Ő is jogot végzett, de sohasem praktizált. A történet kezdetének idején már 49 éves volt.
A két férfi a vonaton ismerkedett össze, aztán rendszeresen találkozgatni kezdtek, és elérkezett a következő jeles nap: 1946. március 11-én Oxfordban Ware fölvette Berrill-lel a Cattell-féle intelligenciatesztet, majd közölte barátjával, hogy kiemelkedően magas az intelligenciahányadosa. Berrillre ez mély benyomást tett, és nemsokára elérkeztek a gondolathoz, hogy létre kellene hozni a magas IQ-júak klubját.
A Mensa tényleges megalapítására 1946. október 1-jén került sor Oxfordban. Az alapítás abból a prózai aktusból állt, hogy Berrill elment a nyomdába az első Mensa-brosúrával.
Alapító atyák
Némi bizonytalanság tapasztalható abban, hogy ténylegesen ki vetette föl először a Mensa ötletét. Három főszereplő van: Ware, a tényleges alapító Berrill, valamint Sir Cyril Burt, a londoni egyetem pszichológia professzora, a brit Mensa későbbi elnöke. Valahol hármójuk között született meg a Mensa alapgondolata.
Burt 1945 őszén egy sor rádióelőadást tartott, és állítólag ő vetette föl az ötletet az egyik előadásban. A Mensa első huszonkét évében ez a változat volt a köztudott, amíg 1968-ban a Mensa-lap új szerkesztője egy cikkben – mint később elismerte, tévesen – Ware-t tüntette föl alapítóként. Utána helyesbítést közöltek a lapban, és Ware vigasztalásként alelnöki címet kapott. Az első írásos javaslat a magas IQ-júak klubjának létrehozására Berrill tollából maradt ránk, egy Ware-hez írt levélben. Ware viszont azt állította, hogy előzőleg ő javasolta a dolgot Berrillnek, Berrill csak válaszolt. Később, 1982-ben ennek alapján a Mensa Nemzetközi Bizottságának torontói ülésén hivatalosan elfogadták, hogy Ware a Mensa forrása és eredete (fons et origo, ahogy a Mensa levélpapírjain szerepel). Ekkor már sem Berrill, sem Burt nem élt.
Honnan a Mensa név? Berrill eredetileg The High IQ Club (a magas IQ-júak klubja) nevet javasolta, és a klub havi folyóirata a Mens (a latin elme) címet viselte volna. Ware azonban figyelmeztette, hogy ez könnyen összetéveszthető egy férfiaknak szóló akkori újsággal. Berrill ekkor döntött úgy, hogy a klub a Mensa (a latin asztal) nevet kapja, az újság pedig legyen Mensa Magazin. Azt mondta, egyrészt azért, mert a mensa az egyik első latin szó, amit megtanítanak az embernek, másrészt azért, mert a Mensának kerekasztal-társaságnak kell lennie, ahol senki sem előbbre való, harmadrészt pedig a név fölidézi a latin mondást: mens sana in corpore sano (ép testben ép lélek).
Feudális nagycsalád
Az a Mensa, amelyet Berrill, Burt és Ware kitalált, majd Berrill megvalósított, a legkevésbé sem hasonlított a maira. Öt évvel az alapítás után jószerivel a végét járta, Berrill és Ware egyaránt hátat fordított neki, és a szervezet csak 1953-ban kezdett lassan föltámadni, majd elindulni a fölfelé vezető, de már más irányú úton.
Berrill a szó szoros értelmében arisztokratikus jellegű társaságot akart kialakítani, afféle kis királyságot vagy feudális jellegű nagycsaládot, amelynek ő a pátriárkája. A Berrill-féle Mensában még királynő is volt, aki a Corps d’Esprit címet viselte, és kizárólag szépsége alapján kellett megválasztani magas tisztségére. Berrill nem bíbelődött különösebb demokráciával: az egy oldalnyi alapszabály minden hatalmat a titkár (Berrill) és az általa kiválasztott kincstárnok kezébe adott. Választásokról, bizottságokról szó sem esett. Berrill amúgy is meglehetősen autokratikus ember volt, és a maga sokszor különc véleményét a sajtóban, itt-ott a Mensa mint szervezet véleményeként tálalta. Persze bizonyos értelemben nem volt nehéz dolga, mert a Mensa minden költségét a saját zsebéből fedezte.
Berrill elképzelése szerint a Mensa tagságát 600 főig kellett volna fölfuttatni, aztán bezárni a kaput. A szervezet nem nagy nyilvánosság előtt, hanem inkább a színfalak mögött működött volna, elfogulatlan és intelligens véleményével segítve a kormányzatot a döntések meghozatalában. Berrill meg is keresett vezető személyiségeket, minisztereket, de visszautasításban részesült.
Jelvények és színek
Berrill-féle hagyomány a kis jelvény, amelyről a tagok fölismerhetik egymást, bár ő ezt is másként gondolta. Eredetileg úgy képzelte, hogy valami nem túl feltűnő helyre mindenki fölvarr a ruhájára egy kis sárga gombot. Ez az elképzelés működésképtelen volt, de öröksége megmaradt: 1959-ben Victor Serebriakoff javaslatára az ismertető jel egy kis sárga fejű gombostű lett. Ez volt a Mensa jelvénye 10 éven át, sőt a régi tagok még később is előszeretettel hordták. A mai Mensa-jelvény csak jóval később született meg.
A Mensa egyik híres anekdotája szól arról az esetről, amikor az egyik első összejövetelen egy tag hivatalos javaslatként fölvetette, hogy „fekete embereknek” ne ajánlják föl a tagságot. Dermedt csönd lett, aztán valaki egy apró formai módosítást ajánlott: „fekete emberek” helyett „sárga csíkos zöld emberek” szerepeljenek a szövegben. A jelenlevők fapofával, egy ellenszavazattal elfogadták a módosítványt, amely azóta is a brit Mensa érvényes szabálya volna, ha a jegyzőkönyv nem tűnt volna el.
Ezrelékek és százalékok
A klub nagyon lassan növekedett. 1947 tavaszán összesen 14 tagja volt, mindegyikük Berrill vagy Ware rokona, ismerőse vagy barátja. A tesztekért a jelölteknek nem kellett fizetniük, ezért a legköltségesebb lépés, a tagtoborzás kizárólag Berrill pénzéből folyt. Különösen költségessé tette, hogy legalább tíz elutasított jelentkező jutott egy sikeresre.
Egy számítási tévedés miatt azt hitték, hogy a felvételi szintet háromezer személy közül egy tudja teljesíteni, vagyis 0,33 ezrelék! Később kiderült, hogy százból egy, azaz a felső 1%. Ezek azonban ellenőrzés nélküli tesztek voltak, s később (1958-ban) kiderült, hogy ellenőrzött tesztekben más az arány: akik az ellenőrzés nélküli tesztben 99% fölött teljesítettek, az ellenőrzött tesztekben csak 98% fölött. Így alakult ki történelmileg a Mensa felvételi kritériumaként az ellenőrzött tesztben elért 98% fölötti eredmény, vagyis a felső 2%.
A sorvadás évei
Berrill egyre népszerűtlenebbé vált a tagság szemében, és teljes lett a passzivitás. A tagság lassan növekedett, 1952-ben 325-en voltak. Ebben az évben Berrill megunta az érdektelenséget, lemondott a titkári posztról, s átadta a helyét Joseph Wilsonnak. Ezután már ritkán, majd alig-alig látogatta az összejöveteleket. Wilson szellemes, művelt, művészetkedvelő, finom lelkű és alapvetően passzív beállítottságú skót úriember volt, aki két éven át folytatta a Berrill-féle formai tradíciókat, közben azonban a tagfelvétel szinte teljesen leállt, a tagság pedig lassan, fokozatosan csappanni kezdett, míg végül 1953-ban a taglétszám már csak 120 volt, a Mensa teljes vagyona pedig 25 font. Wilson bejelentette, hogy elfoglaltsága miatt nem tudja tovább vállalni a titkári feladatot, és átadta a székét Victor Serebriakoffnak. Ekkor kezdődött meg a reformok időszaka.
Praktikus reformok
Serebriakoff egy haldokló kis szervezet menedzselését vállalta magára. Először néhány hirdetést tettek közzé a komolyabb újságokban, abból kiindulva, hogy bizonyára sokan kíváncsiak az IQ-jukra. Szó sem volt már arról, hogy a Mensa holmi kormányzati agytrösztként funkcionáljon. Tanultak abból is, hogy Berrill a maga véleményét korábban sokszor a Mensa mint szervezet véleményeként hangoztatta. Victor úgy vélte, a Mensának nem valamiféle kollektív véleménnyel vagy célokkal rendelkező nyomásgyakorló csoportként kell funkcionálnia, hanem fórumként, ahol föltárulnak és összecsapnak a vélemények. A Mensának mint szervezetnek ne legyen véleménye, mint szervezet ne politizáljon, ne legyen vallási vagy nemzeti kötődése, ne ismerjen el társadalmi osztály vagy fajta szerinti megkülönböztetést. Ezek az elvek azóta is érvényben maradtak.
A hirdetésekre sorra érkeztek a válaszok, és egyre sikeresebb lett a kampány. Serebriakoffnak sikerült maga köré gyűjtenie néhány önkéntes munkatársat, és ahogy ő írja: „Ez az informálisan kialakult bizottság volt az elődje a Mensa mai szervezeti struktúrájának… Én rendszerint elővezettem egyre nagyra törőbb elképzeléseimet, terveimet és javaslataimat, a csoport többi tagja pedig türelmesen és szánalommal elmagyarázta, hogy amit én szeretnék – leszámítva, hogy ilyesmi csak komplett őrültnek juthat az eszébe -, az erkölcsileg, jogilag és gyakorlatilag egyaránt vérlázító képtelenség. Aztán hosszas vita után megunták az erőszakosságomat, és rám hagyták, hogy jó, csináljam, de aztán ne nekik sírjak, ha baj lesz belőle.”
Tesztek és díjak
Először így fogadta a bizottság azt az ötletet is, hogy kérjenek díjat a tesztelésért: a kíváncsi jelentkezők járuljanak hozzá a teszteléssel járó hirdetési és szervezési költségekhez, cserébe viszont megtudhatják az IQ-jukat! Az ötlet bevált, és a tesztelés lassan önfenntartó lett.
Ezzel egy időben kialakult és megszilárdult az a gondolat, amely azóta is a Mensa egyik alapelve: a szervezet egyetlen választott tisztségviselője soha, semmilyen módon nem húzhat közvetlen anyagi hasznot a munkájából. A Mensát azóta is passzióból menedzselik a választott tisztségviselők. A nagyobb nemzeti szervezeteknek, mint például a brit vagy az amerikai Mensának vannak ugyan fizetett alkalmazottjaik, de ők nem tagok.
1955-1956-ra kezdtek megmutatkozni az eredmények. Megkezdődött a többnapos Mensa-rendezvények sora, és kezdett kialakulni a helyi csoportok később általánossá váló intézménye. 1957-ben már egy év alatt jóval több mint ezer tesztet kellett lebonyolítani. Ebben az évben került sor az első néhány tengerentúli jelentkező felvételére, és ezzel megindult a Mensa nemzetközi szervezetté válása.
Nyilvánosság
Ebben az időszakban kezdődött el a Mensa televíziós szerepléseinek sorozata. Annak ellenére, hogy az első interjúkra egy olyan sorozat keretében került sor, amely a lehető leghóbortosabb angol egyesületek vezetőit mutatta be, a műsorok után jelentősen megugrott a jelentkezések száma, és Serebriakoffék rájöttek, hogy „a nyilvánosság háromféle lehet: nagyon jó, jó és rossz. Nagyon jó akkor, ha nem támadják az embert, jó akkor, ha támadják, és a rossz az, ha nincs nyilvánossága. A Mensa azóta is sikeresen alkalmazza ezt az elvet.”
A Nemzetközi Mensa
Az 1960-as év fordulópontot jelentett a Mensa mint nemzetközi szervezet életében. Ebben az évben indult meg az ausztráliai Mensa fejlődése, az Egyesült Államokban pedig a The Village Voice-ban, majd a New York Times-ban is megjelent egy cikk a Mensáról, majd az amerikai tagok megalakították a tengerentúli „leányvállalatot”, és sor került az első Nagy-Britannián kívüli Mensa-találkozóra.
1961 végére a világon már másfélezer Mensa-tag volt, és fölvetődött egy alapvető kérdés: miként viszonyuljon a Mensa az országhatárokhoz? Az egyes országokban egymástól függetlenül alakuljon és fejlődjön az adott Mensa, vagy próbáljanak létrehozni egy igazi nemzetközi szervezetet? Az utóbbi gondolatot fogadták el. Az Egyesült Államokban felállítottak egy „felvételi központot”, és ezután jött létre az amerikai nemzeti Mensa, amely rohamos növekedésnek indult. 1966-ra már a világ legnagyobb létszámú Mensa-szervezetévé vált, és az is maradt.
A hatvanas évek első felében alakultak ki a Mensa International alapelvei és szervezete. Ahogy akkor megfogalmazták: „A Mensa International feladata az lesz, hogy más országokban megalapítsa és támogassa a Mensákat, oly módon, hogy kapcsolatban maradjanak a központi testülettel… A Mensa International ne gyakoroljon semmiféle befolyást a nemzeti Mensák tevékenységére, csak arra szorítkozzék, hogy ügyeljen a Mensa el nem kötelezett státuszára, és a lehető legegységesebb felvételi módszerek alkalmazására…”
A Nemzetközi Mensa Bizottság először azonos volt a brit bizottsággal, csak időnként más néven ülésezett. 1964-re készült el a Nemzetközi Mensa alapszabálya, akkor tartották meg az első nemzetközi választást is. Joe Wilson lett a nemzetközi elnök és Victor Serebriakoff a nemzetközi főtitkár.
Az egyenlősdi ellensúlya?
A Mensa-gondolat hatalmas nemzetközi sikere elgondolkodtató. Mit találtak ennyire vonzónak benne az emberek?
Serebriakoff szavaival:
„A Mensa valami érzékeny pontra tapintott… mintha kimondott volna valamit, amit az emberek titokban hallani szerettek volna, még ha kicsit nevetgéltek is, amikor megütötte a fülüket.
Az emberi egyenlőségnek még a gondolatát is évszázadokon át nevetségesnek tekintették. Az utóbbi kétszáz évben viszont – hogy kitörhessünk a merev társadalmi keretek közül – valamennyi fejlett országban az egyenlőség étosza terjedt el. Mintha nulláztuk volna az órát: töröltük az örökletes, arisztokratikus státuszrendszert, mert már nem felelt meg az új típusú ipari társadalomnak, amely az irányítás és a kezdeményezés széles körű decentralizálását igényelte. A Mensa-gondolat meglepő vonzerejét az adta, hogy ellensúlyozta az egyenlősdi irányzatát, amelyet, mint minden ilyen irányzatot, túlzásba kezdtek vinni. Lehet, hogy az egyenlősdi ügyében átestek a ló másik oldalára, és a gondolkodó emberek számára megnyugtató volt, hogy van ellenkező irányú mozgás is?”
Befejezés helyett
A Mensának jelenleg körülbelül 110 ezer tagja van, ebből 50 ezer az Egyesült Államokban, 24 ezer Nagy-Britanniában és Írországban, 25 ezer a többi európai országban. A Mensa története a legkevésbé sem fejeződött be, és nem is jutott valamiféle stagnáló szakaszba. Egyrészt a világon sorra alakulnak és gyarapodnak az újabb és újabb nemzeti Mensák, tehát előbb-utóbb a nemzetközi arányok is megváltozhatnak. Másrészt lehet, hogy a Mensa szerepe is átalakul majd az elkövetkező évtizedekben, az asztaltársaság jelleg helyett más szerepek kezdenek dominálni, ki tudja? A történet tehát folytatódik: MI FOLYTATJUK.
Összeállította: Dr. Békés András, jelentős részben Victor Serebriakoff: A History of Mensa és Victor on Mensa című könyvei alapján (Bookondisk Ltd., London, 1993.) Közlés a szerző engedélyével.