Az intelligencia örökletessége

Az IQ egyéni különbségeivel kapcsolatos egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdés az, hogy az emberek közti különbségek vajon a géneknek vagy a környezetnek tulajdoníthatók? Azért okosabb az egyik ember a másiknál, mert már a szülei is okosabbak voltak, vagy pedig azért, mert jobb iskolába járt? Kevés kérdés van a pszichológiában, amely ennél közvetlenebb társadalmi és politikai következményekkel járna, vagy hevesebb vitákat váltott volna ki szakmai körökben.

Egy gyakori félreértést érdemes már a kezdetekkor tisztázni. Az intelligencia örökletességével foglalkozó kutatások mindig az egyéni különbségek magyarázatában próbálták elkülöníteni az örökletes és környezeti tényezőket, soha nem arra keresték a választ, hogy „az intelligenciát” vagy bármely adott személy intelligenciáját mennyire befolyásolják genetikus tényezők. Ez utóbbi kérdésnek nincs is sok értelme: egy híres pszichológus szerint olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy téglalap területét inkább A vagy a B oldal hossza okozza. Pont ez az analógia segíthet azonban rávilágítani, hogy miért van értelme az öröklés–környezet kérdésnek az emberek közti különbségekkel kapcsolatban. Ha nem egyetlen téglalapról van szó, hanem sokról, amelyeknek különböző a területe, ám az egyik oldala mindegyiknek egyforma hosszú, akkor a területek közti különbséget kizárólag a másik oldal hosszában meglévő különbségek okozhatják. Ha pedig mind a két oldal hosszában vannak különbségek, de nem egyforma mértékben, akkor ki lehet számolni, hogy a terület különbségeit milyen arányban okozzák az egyes oldalak különbségei. Ilyesmivel próbálkoznak azok is, akik az IQ örökletességét igyekeznek feltárni.

Az örökletesség (amely egy 0 és 1 közti szám) tehát azt adja meg, hogy egy adott tulajdonságban az adott populációban található teljes változatosság mekkora hányada magyarázható a populáció tagjai közti genetikai különbségekkel. A változatosságnak azt a részét pedig, amelyet nem magyarázhatunk genetikus különbségekkel, a populáció tagjainak környezeti különbségei okozzák. Ha tehát egy tulajdonság örökletessége magas, az nem azt jelenti, hogy az adott tulajdonság „velünk született”, hanem azt, hogy az emberek közti különbségekért nagyrészt a génjeik közti különbségek felelősek. Vagyis ha például azt mondjuk, hogy az IQ örökletessége 0,5, akkor az nem azt jelenti, hogy egy adott személy IQ-jának a fele a génjeiből, a fele pedig a környezetéből származik, ahogy ha a testmagasság örökletessége (mondjuk) 0,9, az sem azt jelenti, hogy ha valaki 180 cm magas, akkor ebből 162 cm-t köszönhet a génjeinek, és 18 cm-t a környezetének.

Néhány további, gyakori tévedésre szintén fel kell hívni a figyelmet. Először is a magas örökletesség nem azt jelenti, hogy az adott tulajdonság megváltoztathatatlan. Egyrészt a testmagasságnak jóval nagyobb az örökletessége, mint az IQ-nak, ettől függetlenül a nyugati országokban az átlagos testmagasság néhány nemzedék alatt számottevő mértékben nőtt, kizárólag környezeti tényezők, mindenekelőtt a jobb táplálkozás hatására. De egy tulajdonság örökletessége még csak azt sem jelenti, hogy generációkat kellene várni arra, hogy meg tudjuk változtatni: a rövidlátás örökletessége is elég magas, de ettől egy szemüveg segítségével a fókuszálás egyéni különbségei korrigálhatók.

Másodszor pedig: ha egyformább lesz egy populáció környezete, és csökkennek a környezeti egyenlőtlenségek, az örökletesség nem alacsonyabb, hanem éppen magasabb lesz, hiszen a környezeti különbségek csökkenésével megnő a gének relatív fontossága a különbségek kialakításában. Ha létezne olyan utópisztikus társadalom, amelyben tökéletes az egyenlőség, tehát nincsenek különbségek az emberek környezeti feltételei között, akkor azoknak a tulajdonságoknak az örökletessége, amelyekben továbbra is léteznek egyéni különbségek, maximális lenne. Egy másik utópisztikus társadalomban viszont, amelyben a természetes szaporodást felváltja a klónozás, és mindenki ugyanattól az egyedtől származik, egyéni különbségeket kizárólag a környezet hozhatna létre, és ezeknek a különbségeknek az örökletessége 0 volna.

Az örökletesség vizsgálatakor a legegyszerűbb, amit tehetünk, az, hogy megnézzük, a családtagok jobban hasonlítanak-e egymásra, mint az idegenek. Csakhogy a családtagoknak nem csak a génjeik közösek, hanem a környezetük is. Az állatokkal végzett magatartás-genetikai vizsgálatokban el lehet különíteni a testvéreket és különféle környezetekben felnevelni őket, emberekkel azonban ilyesmit szerencsére nem lehet csinálni. Viszont éppen ezért a magatartás-genetikusoknak nehezebb dolguk van, amikor megpróbálják szétválasztani ezeket a tényezőket: ilyenkor összehasonlítják azokat a csoportokat, amelyekben a genetikus és környezeti tényezők a legnyilvánvalóbban szétválaszthatók. Ezt rendszerint együtt, illetve külön nevelt egy- és kétpetéjű ikrek, valamint egyazon családban felnőtt, tehát nagyon hasonló környezetű, de biológiai rokonságban nem álló (örökbe fogadott) gyerekek vizsgálatával érik el. Az alábbi táblázat mutatja egy több tízezer emberen végzett vizsgálat eredményét:

Kapcsolatok  IQ-k közti korreláció
együtt nevelt egypetéjű ikrek 0,86
külön nevelt egypetéjű ikrek 0,75
együtt nevelt kétpetéjű ikrek 0,60
külön nevelt kétpetéjű ikrek 0,38
együtt nevelt testvérek 0,47
külön nevelt testvérek 0,24
szülő – gyermek 0,40
nevelőszülő – gyermek 0,31
együtt nevelt nem rokonok (örökbefogadott gyerekek) gyerekkorban 0,28
együtt nevelt nem rokonok (örökbefogadott gyerekek) felnőttkorban 0,04

Az együtt nevelt egypetéjű ikrek közti 0,86-os korrelációt például a teljesen közös gének és az egyforma környezet hozza létre, míg a külön nevelt egypetéjű ikrek közti 0,75-ös korrelációt kizárólag a közös gének. Az együtt nevelt testvérek közti hasonlóságot (0,47) viszont a fele részben közös gének és a teljesen közös környezet, míg az egy családban felnövő, örökbefogadott gyerekek közti hasonlóság (0,28) kizárólag a közös környezet számlájára írható, és így tovább.

Ugyanakkor az örökletesség számításával kapcsolatos vizsgálatokat számos gyakorlati kritika érte: például nem veszik figyelembe, hogy az örökbe fogadott gyerekek általában az átlagosnál jobb környezetbe kerülnek; figyelmen kívül hagyják az úgynevezett „szelektív párosodást”, vagyis azt, hogy az emberek nem véletlenszerűen házasodnak, hanem a párok IQ-ja viszonylag hasonló; nem számol azzal, hogy az egypetéjű ikrekkel hasonlóbban bánhatnak a szülők, mint a kétpetéjűekkel; és így tovább...

A vizsgálatok alapján konszenzus alakult ki a 0,50-ös érték körül. Nem szabad azonban azt várnunk, hogy egyetlen, végső értéket kapunk: „a legelfogadhatóbb következtetés (…) az, hogy az IQ tág értelemben vett örökletessége a modern ipari társadalmakban valahol 0,30 és 0,75 között van, és sem az adatok, sem a modellek nem tesznek lehetővé ennél pontosabb becslést“ (Mackintosh 1998, 93.).

Ez nem túl derűlátó megállapítás, azonban legalább képesek vagyunk arra, hogy kizárjuk a legszélsőségesebb hipotéziseket, vagyis a tisztán környezeti és a teljesen genetikai hipotézist is elvethetjük. Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy az IQ egyéni különbségeit részben környezeti különbségek okozzák. Ugyanakkor az a tény, hogy a külön felnőtt egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint az együtt felnőtt kétpetéjűek, valamint az, hogy az örökbefogadott gyerekek számottevő mértékben hasonlítanak a biológiai szüleikre, azt mutatja, hogy az egyéni különbségek kialakításában genetikai különbségek is szerepet játszanak.

Dr. Kovács Kristóf
a Mensa HungarIQa felügyelő pszichológusa