Az intelligencia mérése

Sir Francis Galton kísérelte meg először mérni az intelligencia egyéni különbségeit: az 1884-es Londoni Egészségügyi Világkiállításon felállított egy laboratóriumot, amelyben az emberek megmérethették a látásuk és hallásuk élességét, a szemmértékük pontosságát, a reakcióidejüket és hasonlókat. Galton elvei alapján alkotta meg James McKeen Cattell a világ első „mentális tesztjét”, amely nagyrészt szintén az érzékelés pontosságát mérte. Cattell egyik tanítványa azonban felvette a teszteket a Columbia egyetem hallgatóival, és kiderült, hogy azok nem képesek előrejelezni a diákok teljesítményét. És bár az egyetemi teljesítmény nyilvánvalóan nem tükrözi közvetlenül az intelligenciát, legalább mérsékelten korrelálnia kell egy olyan teszttel, amely szándéka szerint az intelligenciát méri. Ennél is nagyobb gond volt, hogy a feladatok egymással sem korreláltak, vagyis nem is ugyanazt a dolgot mérték: így még ha valamelyik tényleg az intelligenciát mérte volna, a többi akkor sem.

A mai értelemben vett intelligenciateszteket Alfred Binet alkotta meg. Őt azonban Galtonnal szemben nem a tudományos érdeklődés hajtotta, hanem egy nagyon is gyakorlati probléma. Az általános tankötelezettség bevezetését követően a francia oktatási kormányzat kénytelen volt szembesülni azzal, hogy vannak gyerekek, akik nem képesek lépést tartani a többiekkel, és hamar kialakultak a legrosszabbak számára fenntartott külön osztályok. Azt pedig a tanárok döntötték el, hogy ki kerül ezekbe az osztályokba. Binet-t azzal bízta meg a Francia Közoktatási Minisztérium, hogy készítsen olyan pszichológiai eszközt, amely alapján objektíven megállapítható a gyerekek iskolaalkalmassága. Binet feladatai a hétköznapi ítéletalkotásra épültek. „Mire jó a gyufa?”, „Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?” – ehhez hasonló kérdésekből állt a világ első, 1905-ben elkészült valódi intelligenciatesztje.

Cattell tesztjei az intelligencia külső kritériumával, vagyis az egyetemi érdemjegyekkel való korreláció hiányán buktak meg. Binet viszont pont ezen a téren érte el a legnagyobb sikert: képes volt olyan változót találni, amely megmutatta, hogy a feladatai valóban az intelligenciát mérik, azaz aki a feladatokon jobban teljesít, az valóban intelligensebbnek tekinthető, mint aki rosszabbul. Ez a kritérium pedig az életkor volt. Az idősebb gyerekek ugyanis átlagosan előrébb járnak az értelmi fejlődésben, mint a fiatalabbak. Binet megvizsgálta, hogy az egyes feladatokat átlagosan hány éves korban tudják megoldani a gyerekek, és így a feladatok megfeleltethetők voltak egy adott életkorra jellemző átlagos teljesítményszintnek, amelyet Binet mentális kornak nevezett. Például egy gyereknek, aki az átlagosan 8 évesek által megoldott feladatokat még meg tudja oldani, de a 9 évesekét már nem, a mentális kora 8 év. Binet ezek után összehasonlította a mentális kort az életkorral, hogy kiderüljön, a gyerek értelmi fejlődése megelőzi-e a kortársaiét, vagy pedig lemaradásban van. Ha például Zoli 10 éves, de a 8 évesek átlagos teljesítményszintjét éri el, vagyis a mentális kora 8 év, akkor két évnyi lemaradást mutat, akárcsak Peti, aki 6 éves, és az átlagos 4 éves szintjén teljesít.

Binet feladatai teljes egészében a véletlen gyakorlati próbálkozás eredményei voltak – semmiféle elméletből nem vezethető le például az a gyakorlati tapasztalat, hogy egy négyzet lemásolása egy papírlapon már egy átlagos 4 éves számára is megoldható, míg a rombusz lemásolása csak az átlagos 6 évesnek sikerül, tehát további 2 évnyi értelmi fejlődést igényel. Továbbá Galton és Cattell „tesztjeivel” szemben a Binet-féle teszt nem abszolút mértékkel (pl. reakcióidővel) méri az intelligenciát, hanem relatív módon: a mentális kor csak mások eredményéhez, az egyes korcsoportok átlagához viszonyítva ad eredményt.

Binet számítási módja azonban problémákat vetett fel. A fenti példában Peti ugyanannyival van elmaradva a korától, mint amennyivel Zoli: a különbség mindkét esetben két év. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy Peti hátrébb jár az értelmi fejlődésben, mint Zoli. Wilhelm Stern mutatta meg, hogy ha a mentális korból nem kivonjuk az életkort, hanem elosztjuk vele, akkor a különböző gyerekek összehasonlításakor a tapasztalatokkal sokkal inkább megegyező eredményt kapunk. Vagyis Zoli esetében az eredmény 8 / 10 = 0,8, míg Peti esetében 4 / 6 = 0,66. Így született meg az intelligenciahányados, vagyis az IQ fogalma.

Binet tesztjeit Lewis Terman adaptálta angolra, az új változat Stanford–Binet néven vált ismertté, és rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban. (Magyarországon Éltes Mátyás munkája nyomán 1914-ben jelent meg a Binet-teszt első adaptációja.) Terman továbbfejlesztette Stern számítási módját, és az eredményt megszorozta százzal, hogy könnyebben kezelhető értéket kapjon. Így született meg az IQ = (mentális kor / életkor) x 100 képlet, amely alapján Zoli IQ-ja 80, Petié pedig 66. Terman nagy gondot fordított arra, hogy a tesztet nagy mintán vegyék fel, és így minél pontosabb átlagos eredményeket kapjanak az egyes életkori csoportokra.

Felnőttek számára készült intelligenciateszt azonban továbbra sem állt rendelkezésre, ahogy az IQ fenti számítási módja sem alkalmazható felnőttekre. Ha egy ugyanis egy 6 éves gyerek 60 éves nagyapjának azt mondjuk, hogy a gyereknek 150-es az IQ-ja – ami azt jelenti, hogy már most olyan okos, mint egy 9 éves –, akkor repesni fog az örömtől. Kevésbé lesz boldog viszont, ha azt mondjuk neki, hogy az ő IQ-ja 150-es, ugyanis már most sikerült elérnie egy 90 éves értelmi szintjét… De ennek nem is lenne értelme: a mentális kor és az életkor hányadosára épülő számítási mód nem használható felnőttekre, az ő esetükben ugyanis már nem igaz, hogy az idősebbek általában mentálisan fejlettebbek, márpedig Binet az egész elgondolást erre építette.

A felnőttek számára készült első IQ-tesztet David Wechsler alkotta meg, akárcsak a deviációs IQ fogalmát, amely azóta is azonos a felnőttek esetében használt IQ-val. A deviációs IQ a mentális képességek normális eloszlásából indul ki, és lényegében nem jelent semmi mást, mint azt, hogy az átlaghoz 100-as IQ-t rendelünk, az egységnyi szóráshoz pedig 15-öt. Ha van például egy tesztünk, amely 60 feladatból áll, és a saját korosztályunkba tartozó emberek átlagosan 40 feladatot oldanak meg helyesen, az egységnyi szórás pedig 5 pont, akkor a 40-es pontszám 100-as IQ-t fog eredményezni, a 35 pont 85-öset, az 50 pont 130-asat, és így tovább. Normális eloszlásról lévén szó azt is pontosan tudjuk, hogy az átlagtól adott szórásnyira lévők eredményénél a népesség hány százaléka teljesít jobban. Így például tudjuk, hogy az átlag felett két szórásnyi eredménynél (vagyis 50 pontnál, és ebből következően 130-as IQ-nál) a népesség nagyjából 2 százaléka szerepel jobban, aki pedig az átlag alatt egy szórásnyival teljesít (azaz 35 pontot, illetve 85-ös IQ-t ér el), annál az emberek nagyjából 84 százaléka ér el jobb eredményt. A százalékban kifejezett eredményt centilisnek is nevezik. Tehát a normális eloszlás alapján minden nyerspontszám megfeleltethető egy IQ-, illetve egy centilis értéknek (ld. az ábrát).

Vagyis az IQ felnőttek esetében – a nevével ellentétben – nem egy hányados, és nem is egy abszolút értelemben vett tulajdonság, mint például a testmagasság. Relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy a személy milyen eredményt ért el a saját országában, a saját korcsoportja átlagához képest. (Wechsler ennek ellenére megtartotta az időközben bevetté vált „IQ” elnevezést, és a gyerekkori IQ számítási módjából következő 100-as átlagot.)

A Stanford–Binet és a Wechsler-teszteket egyénileg veszik fel minden egyes személlyel, és a teszt felvétele szakértelmet igényel. Az első csoportosan is felvehető tesztek az első világháború során jelentek meg Army Alfa és Army Béta néven, és az Egyesült Államok hadserege használta őket a tisztek kiválasztásakor. Az IQ-tesztek az ehhez hasonló, egyszerre sok emberrel, egyszerűen és gyorsan kitöltethető tesztek megszületése nyomán váltak igazán elterjedtté.  

Dr. Kovács Kristóf
a Mensa HungarIQa felügyelő pszichológusa